Berendezés

Sügereink akváriumának esztétikus berendezése, a természetest megközelítő módon. Ennek a feladatnak a megvalósítása érdemel egy kis időráfordítást. Halaink természetes élőhelyein van homok és iszap, vannak kövek, algák, csigaházak. Ezeket különösebben nem variálhatjuk, csak a szépérzékünkön , tehetségünkön, a felhasznált anyagok különlegességén, elrendezésük eredetiségén múlik, mi lesz a végeredmény.
Ha hűek szeretnénk lenni a természethez és azt szeretnénk, hogy ugyanúgy nézzen ki akváriumunk, mintha az mondjuk a görgetegzóna egy darabkája lenne, akkor mit is kapnánk? Egy akváriumot, mely össztérfogatának fele-kétharmada nagyméretű kövekből adódik. Ilyen helyen valószínűleg jól éreznék magukat a halak, mindenkinek meglenne a maga kis területe, de igen keveset látnánk belőlük, és elég nehezen kezelhető lenne akváriumunk.
Ezért olyan kompromisszumot kell találnunk, ami látványos, de kellőképpen tagolja az akvárium területét minden dimenzióban. A dimenziók megfelelő kihasználása egy jól sikerült, megfelelően tagolt háttérrel sokkal sikeresebb lehet. Ezeknek a háttereknek az elkészítése nem túl bonyolult, de időigényes feladat. Amire szükségünk lesz hozzá, az attól függ, milyen alapra szeretnénk dolgozni.
A hungarocell alapú háttérhez kell hungarocell, amit beszerezhetünk bármelyik tüzépen, barkácsboltban. Ha már itt vagyunk, vegyünk a felerősítését megkönnyítő, direkt erre a célra készített hálót is, vegyünk még akváriumragasztót, fehér cementet, nekünk tetsző színű oxidfestékeket, barnát, feketét, zöldet, vöröset. Akváriumunkat hátoldalára fektetjük, levágjuk a méreteivel megegyező hálódarabot. Ez a felhelyezés megkönnyítése miatt valamilyen szinten ragadni fog az üveghez, de az itt használatos ragasztó nem okoz semmilyen problémát halainknak. Ezután a háló területére akváriumragasztót nyomunk, ráhelyezzük a hungarocell-lapot, majd utána szintén akváriumragasztóval mindenfelé kisebb-nagyobb hungarocell darabokat helyezünk fel, mintegy térbeliesítve azt. Majd kést veszünk magunkhoz, amivel faraghatjuk, alakíthatjuk tetszés szerint. Ha kész a faragás, bekeverjük a betont tejföl sűrűségűre, színezzük oxidfestékkel nekünk tetszőre és ecsettel pár milliméteres rétegben a felületre visszük. Akváriumunkat fektetve hagyjuk, egy-két napig locsoljuk, hogy ne repedezzen össze a művünk, utána feltölthetjük.
Másik jól bevált lehetőség a cement és a perlit megközelítőleg1:3 arányú keveréke, melyet megfelelő mennyiségű vízzel keverve egy jól formázható anyagként hordhatunk fel a hátoldalra, abban mélyedéseket, domborulatokat alakítva ki. Ennek száradása után szintén színezett fehér cement réteget hordunk fel, tetszés szerint variálva, keverve a színeket.
 Hátterünk felületét természetes anyagokkal, homokkal, kövekkel is természetesebbé tehetjük, ilyenkor színezékekre nincs szükség törvényszerűen, akár az egész felületet is beszórhatjuk kvarchomokkal, természetesen száradás előtt.

Háttér elhelyezése nem feltétlenül szükséges minden esetben, sőt egyes esetekben kerülendő is lehet. Alapvetően nem rossz dolog, de olyan fajoknál, amik a talaj közelében mozognak, mint a csigasügerek legtöbbje, funkciója csak a halak biztonságérzetének növelésére korlátozódik, kihasználni nem fogják azt.

A csigasügerek akváriumába finom kvarchomokból kell 4-5 centiméter, megfelelő méretű csigaházból minél több, és pár darab nagyobb kő, ami segít a horizontális tagolásban, territóriumok létrehozásában. Kistestű fajoknak elegendő az éti csiga háza, nagyobbak előszeretettel fogadják az achátcsiga vagy a bíborcsiga házát.

Jennifer O. Reynolds

 Kövek közé, barlangokba ikrázó fajoknál, mint a Neolamprologus fajok nagy része, már kimondottan hasznos dolog lehet egy jól tagolt háttér kialakítása. Teljes mértékben ki tudják használni, ha barlangokat építünk bele, ívóhelyként is választhatják. Több faj, mint például a Neolamprologus cylindricus is, megfelelő háttér nélkül nem mutatja valódi színeit. Aljzatnak itt is finom homokot válasszunk, kövekből nagyobbacska méretűeket érdemes egymásra halmozni több kupacban, így kialakítva az ívóhelyeket. Ugyanilyen berendezésű akváriumok tökéletesen megfelelnek a Malawi-tó mbuna sügereinek is.

 

Jennifer O. Reynolds

A homoksügerek egyáltalán nem ragaszkodnak háttérhez, nagy alapterületre és mély homokra annál inkább igényt tartanak. Hímjeik fészekgödreiket, ahová nőstényeiket ívni csalogatják, homokból építik fel, elég nagy mennyiségeket megmozgatva építkezés közben. Természetes élőhelyükön nagyobb fajaik akár egyharmad köbméter homokot is átmozgatnak kúpjaik létrehozásakor.

Jennifer O. Reynolds

Nyílt vízi élőhelyek sügereinek nagy alapterületű akváriumokat válasszunk. Ezeknél a fajoknál, bármelyik tóból is származzanak, a háttér szerepe elhanyagolható, esetleg ívás közben van kisebb szerepe, de ez sem jellemző. Finom homokot, elszórtan köveket helyezzünk az aljzatra. Legtöbbjük békés természetű, a kisebb termetű fajok nagy része kifejezetten csapathal.

Jennifer O. Reynolds

Meg kell említeni, hogy nagytestű fajok esetében, ha ragaszkodunk háttérhez, legyünk óvatosak kialakításakor. Nem célszerű különösebben térbeliesíteni, sőt, legjobban akkor járunk el, ha teljesen egy síkban tartjuk. Gondoljunk csak bele, ha valamitől megriadnak, vagy a rangsorban alárendeltebb egyednek hirtelen menekülnie kell, milyen komoly sérüléseket okozhatnának maguknak, ha nekiütköznének kiszögelléseiknek.

Jennifer O. Reynolds

Következő alkalommal táplálkozásról, ahhoz  való alkalmazkodásról lesz szó.

Az új lakók érkezése

Ha azon ritka szerencsések közé tartozunk, akiknek a lakóhelye közelében található egy olyan akvarista szakbolt, vagy sügeres akvarista, akitől be tudjuk szerezni hőn áhított halainkat, akkor a szállítással nincs túl sok gondunk.

Amire mindenképp oda kell figyelni, az az, hogy minél kevesebb stressz érhesse őket a szállítás alatt és minél rövidebb idejű legyen a szállítás. A speciálisan halszállításra gyártott zacskók lényege az, hogy erősebb anyagból készülnek, mint az átlag zacskók, erősebb a hegesztésük és nincsenek sarkaik, ahova "beszorulhatnak" a halak.
Szállításnál alapvetően úgy töltjük fel a zacskót, hogy feszesen elkötve 1:3 arányú legyen a víz és a levegő aránya. A feszesség azért fontos, mert nyomás alatt megnöveljük a beoldódó gázok mennyiségét. Pont ezért kerüljük a zacskóba való fújást, kilélegzett levegőnk szén-dioxid tartalma savasabbá változtatja a vizet, amit sügereink nem tolerálnak.
Célszerű lehet valamilyen táskába vagy hűtőtáskába helyezni a zacskót úgy, hogy ne tudjon lötyögni , ide oda dőlni benne. A stresszokozó tényezők számát is csökkentjük a sötétséggel, halaink nagy része nyugalmi állapotba kerül és a víz hőmérsékletének drasztikus változását is megakadályozhatjuk ezzel. A hűtőtáska mindenképpen célszerű a hőmérséklet fixálásához.
Hosszabb távú utaztatáshoz célszerű oxigénnel oxigénpalackból tölteni a zacskót, nem légköri levegővel, ezzel sokkal hosszabb ideig tudhatjuk biztonságban halainkat.

Ha tudunk készülni a szállításra, akkor lehetőség szerint a szállítást megelőző napon és a szállítási napon ne etessünk. Ezzel elkerülhetjük a zacskóba való ürítést, ami ráadásul stresszhelyzetekben felfokozódik. Ha van rá lehetőségünk, a víz, ami a zacskóba kerül, ne az akváriumból kerüljön ki, vagy csak egy része legyen onnan. Az akváriumvízzel ellentétben a zacskóban nincs szűrőhatás, vagyis nitrittartalma megmérgezheti a halakat.

Hosszú  útra indítva a nagyobb hőingás-toleranciájú halakat lehetséges úgy is előkészíteni, hogy fokozatosan lehűtik a vizüket. Ettől minden élettevékenységük lelassul, kábák lesznek, könnyedén átvészelik az utazást. Ezt az eljárást afrikai sügereknél nem ültették gyakorlatba, lévén nem túl toleránsak az alacsony hőmérséklettel szemben, de lehet megérne pár kísérletet.

Elmesélek egy a témába vágó esetet.
Halakat kellett szállítanom, 250 kilométert. Szeptember, hirtelen jött kánikulában 34 fok. Autóklíma nincs. Csak egy halszállító hungarocell doboz, ami segíthet a boldogulásban. Mindenki jó fej, segítőkész, három helyről szedem össze a halakat, már csak a harmadik van hátra. Kipufogó motor felőli végének a hegesztése elenged, húzom a földön magam után, szombat délután két órakor. Honnan kerítek szervízt, hogy jutok haza a halakkal? Kipufogó le, be a kocsiba. Autó hangja mint egy durva enduroé, üvölt amerre járok. Barátok jönnek segíteni, ezúton is köszönet nékik. Találunk szervizest, egy öreg szakit, aki "baráti" áron összerakja az autót. Halak közben főnek. Ekkor jön a nagy ötlet! Benzinkút, jég. Halak dobozban, közéjük öntöm a jég egy részét. Fedő rá a dobozra. Húsz perc múlva megállok ellenőrizni, leveszem a doboz tetejét, lesápadok. Az összes hal kimeredve, lesötétedve, szájuk fulladásos görcsben. Zacskók ki, nagyon hidegek, le az aszfaltra, dobozból jég ki, halak vizsgálata. Alig láthatóan megmozdul az egyik kopoltyúfedője. 20-25 perc múlva a meleg aszfalton a zacskókban lévő víz felmelegedett, a halak szépen lassan magukhoz tértek. A mai napig tökéletes egészségnek örvendenek. A vizük lehűlt 10-12 °C körülire és felmelegedett 23-24 °C-ra egy órán belül.

Na, ha minden jól ment és nem követünk el hibákat,akkor otthon vagyunk a halakkal. Be kell őket engedni az akváriumba. Ezt úgy érdemes, hogy zacskóval együtt betesszük az akváriumba a halakat és várunk 10 percet. Ezalatt kiegyenlítődik a hőmérséklet. Ezután kinyitjuk a zacskót, beleeresztünk az akvárium vizéből nagyjából annyit, mint a zacskóban van, várunk egy kicsit, ezalatt a halak megszokják az esetleges vízparaméter-különbségeket. Beengedhetjük az új lakókat.

Meg kell még említeni, sügereink abból a szempontból eltérnek a halak nagy részétől, hogy kifejlett korukban hajlamosak fontosabbnak tartani a saját személyes terüket, mint azt, hogy be vannak zacskózva, dobozolva. Ezért lehet fontos a sötétben való szállítás, az egyesével történő csomagolás, különösen a nagytestű, dominanciaelven működő csapathalaknál, de a kifejlett hímeket mindenképpen szállítsuk elkülönítve egymástól.

Következő témák akváriumok berendezése, élettér-akváriumok.

Szűrőanyagok, akváriumindítás

Ha már döntöttünk arról, hogy milyen típusú szűrőt választunk, felmértük a boltok által kínált széles választékot, érdemes megnézni azt is, milyen anyagokkal van feltöltve a kiszemelt szűrő. A gyártók általában gondoskodnak arról, hogy az általuk előállított szűrő minden tekintetben megfeleljen a célnak, amire előállították. Mégis előfordul, hogy céljaink eléréséhez nem megfelelő az összeállítás.Ebben az esetben, vagy ha már meglévő, bevált szűrőanyagaink elöregednének, cserélni, pótolni kell azokat.
 Szűrőanyagaink megválasztásakor körültekintően járjunk el, igyekezzünk minél jobb hatásfokot elérni, megfelelő arányban legyenek a biológiailag, kémiailag aktív felületek a darabos szennyeződések eltávolításáért felelős közegekkel.

A perlonvatta mechanikai szűrőközeg, tetszés szerint alakítható, ezért bármilyen szűrőben elhelyezhető. Egyetlen hátránya az, hogy gyorsan eltömődhet, erősen visszavetheti szűrőnk hatásfokát. Használatakor erre fokozottan oda kell figyelni, rendszeresen ellenőrizni, tisztítani kell. Terheltségtől függően nagyjából évente érdemes újra kicserélni.

A szivacsokat szintén mechanikai szűrőközegként alkalmazzuk, felületükön bizonyos szintű bakteriális aktivitás is nyomon követhető. Az akvarisztikában használatos szivacsok üregei nem lehetnek zártak, nem végződhetnek vakon, a víznek át kell tudni áramlani rajtuk mindenhol. Erre a célra nagyon sokféle szivacsot lehet beszerezni a gyártók által külön típusokhoz készítve, a legapróbb lyukméretű, ivadékoknál használt szivacsszűrőktől kezdve a legnagyobb teljesítményű külső szűrőknél használatos többlépcsős, csökkenő lyukbőségűekig. Szivacsunk cseréjének ideje akkor érkezett el, amikor már vagy magától kezd alakot veszteni és nem tölti ki a keresztmetszetet ahova beillesztendő, vagy ha mosásnál azt vesszük észre, hogy rugalmasságát kezdi elveszíteni.

Több gyártó is előállít különböző vastagságú műanyagszálakból álló, bio fibres néven árusított terméket, melyet biomechanikai szűrőközegként adnak el. Ezeknek a termékeknek az igazán jó felhasználási lehetősége a legdurvább szennyeződések átszűrésében valósul meg, ezen kívül hasznos lehet még abban az esetben, ha úgy érezzük, hogy szűrőnk nem képes hozni névleges teljesítményét. Ebben az esetben  szivacsrétegeink közé helyezve jelentősen javíthatnak átjárhatóságukon.

A bio-golyók nagy biológiailag aktív felületet biztosítanak, nem tömődnek el, felhasználási idejük korlátlan, de elegendő mennyiségűt az átlag szűrők nem képesek befogadni. Felhasználásuk szűrőakváriumokban, vagy házilag készített "vödrös"szűrőkben megszokottak. Különböző méretben gyártják, általában 1,5-5 centiméter közötti méretekben.

Üvegből is nagyon hatékony biológiai szűrőközegek készülnek. Kapillárishálózatuk nagy felületet biztosít, megtöbbszörözheti szűrőnk hatékonyságát. Golyók és gyűrűk formájában szerezhetőek be.

A kerámiagyűrűk közül a kisebb átmérőjű,  durvább felületűek biztosítják a baktériumok megtelepedéséhez a legnagyobb felszínt, ezért ezek közül célszerű választanunk.

A különféle lávakövek porózus felületüknek köszönhetően szintén megfelelő biológiai aktív felületet biztosíthatnak, de eltömődésre hajlamosak lehetnek, ezért érdemes a mechanikai szűrőközegek után elhelyezni. Ha lehet, saját magunk által gyűjtött lávaköveket ne alkalmazzunk, sosem tudhatjuk azok pontos összetételét és azt sem, milyen, halaink számára káros anyagok oldódhatnak ki belőlük.

A zeolit, mint szűrőanyaghoz általában nehéz hozzájutni. Vulkáni kőzet, melynek nagyon nagy a porózussága, ráadásul kémiailag is aktív a felszíne, ezáltal kettős szerepet képesek betölteni. Nagyon sok baktérium megtelepedéséhez biztosíthatnak felületet és óriási mennyiségű iont képesek megkötni.
A felhasználhatóságának korlátai abból adódnak, hogy csak mérésekkel nyomon követve tudjuk megállapítani, hogy elvégzi-e még munkáját és kémiai úton lenne csak lehetséges tisztítani. Minél kisebb szemcséjű zeolitunk, annál nagyobb összfelülettel rendelkezik. Ezt felismerve több gyártó is belekezdett a méltán népszerű "folyékony" szűrőanyagok gyártásához, melyek púder finomságú zeolitot tartalmaznak. Ezek több kevesebb időre zavarossá teszik vizünket, de utána elsőosztályú vízparaméterekhez jutunk.

Az aktív szenet nagy kémiai aktivitása miatt használhatjuk, de állandó használatának nincs túl sok értelme. Viszonylag rövid idő alatt telítődik, tisztítása a kialakult kémiai kötések miatt nem lehetséges. Biológiailag nem aktív. Gyógyszermaradékok eltávolítására használjuk első sorban, vagy ha nyaralásunk után hazatérve azt látjuk, hogy bizony a halak kicsit többet kaptak enni a kelleténél. Hatását rövid idő alatt kifejti, használat után ne hagyjuk a szűrőben, vegyük ki, hagyjuk kiszáradni újabb felhasználásig.

Új akvárium indításakor az akvárium helyének a megválasztásakor figyelembe kell venni, hogy ne legyen hosszú idejű közvetlen megvilágításnak kitéve, ne legyen huzatos helyen. Ha sikerült olyan helyet találni a lakásban, ami megfelel ezeknek a kritériumoknak, még egy szempontot nem árt, ha észben tartunk. Halaink ösztönösen hajlamosak megijedni a maguknál nagyobb lények hirtelen mozgásától, tehát jó teszünk velük, ha nem a legforgalmasabb helyre kerülnek és felbukkanásunk nem váratlan a számukra.

Ha ez a hely megvan, akkor az akváriumot elhelyezzük. Ne lógjon le a bútorról, mert ha nincs a széleken alátámasztva, elreped. Helyezzünk alá hungarocellből vagy habszivacsból egy vékony méretazonos darabot, ez megfelelő egyenletes felfekvést biztosít, kiegyenlíti bútorunk esetleges egyenetlenségeit.

Ha ez is megvan, elkezdhetjük akváriumunk berendezését. Sügereink élőhelyén kövek alakítják a barlangokat, repedéseket, az aljzat homokból, iszapból áll. A helyes aljzatválasztás pont ezért a finom szemcséjű tiszta kvarchomok, melyben szívesen turkálnak halaink, egyes fajok ebből alakítják ki ívógödreiket, kúpjaikat. Nagyméretű kövek, kőcsoportok elhelyezése is célszerű hogy sügereink ki tudják jelölni territóriumuk határait, legyenek meg a búvó- és ívóhelyek.

Háttér behelyezésével is nagyon jót tehetünk halainkkal. Egyes fajok biztonságérzetéhez, színeik érvényesüléséhez szükséges lehet a sötét vagy éppen világos háttér. Nagyon jó minőségű, természethű kész háttereket lehet beszerezni, de kis ügyességgel magunk is építhetünk cement-perlit keverékéből, vagy akár hungarocellre is, melyek mögé elrejthetjük szűrőink csöveit, fűtőnket, matten szűrőnket, búvóhelyeket, barlangokat építhetünk bele.

Magasabb rendű növényzet alapvetően ritka a természetes élőhelyeken, pár növényes területtől eltekintve. Ha mégis szeretnénk növényeket behelyezni, azokat úgy kell választani, hogy növényevő halaink ne akarjanak belőlük fogyasztani rossz ízük, vagy keménységük miatt. Legyenek kifejezetten nagyméretűek, vagy a háttérre, kövekre rögzíthetőek, hogy sügereink állandó talajforgató, ásó tevékenysége folytán ne szabaduljanak el állandóan. Ezeknek a feltételeknek megfelelőeket az Anubias és a Cryptocoryne nemzetség fajai között keresgéljünk.

Ha beszereztük a homokot, köveket, azokat megtisztítottuk, behelyeztük az akváriumba, elkezdhetjük az akvárium feltöltését, szobahőmérsékletű vízzel. Félig-kétharmadig töltve elrendezhetjük növényinket, a homokot, majd lassan feltölthetjük teljesen.

Ezután elindíthatjuk szűrésünket. Hasznos baktériumaink megtelepedését kétféle módon érhetjük el. Az egyik az, ha oltókultúrás vízkezelő termékeket szerzünk be akvarisztikai szakboltokból. Ezek tartalmazzák a nitrifikáló és denitrifikáló baktériumtörzseket, melyek így azonnal képesek megtelepedni szűrőnkben. Másik lehetőség, hogy a "természetre" bízzuk a dolgok kialakulását, vagyis keringetjük a vizet, néha minimális mennyiségű szárazeleséget dobunk bele, hogy annak bomlásából keletkező anyagokkal etessük baktériumainkat. Ez a folyamat sokkal hosszabb időt vesz igénybe, míg vízkezelőkkel pár nap múlva, ebben az esetben hetek múlva lesz "kész" a víz halaink fogadására.

Következő témák: halaink szállítása, beeresztése.

Szűréstechnika

Erről a témáról már nagyon sokan, nagyon sokat írtak, de sosem elég belőle, ráadásul mindig vannak, lesznek újabb ötletek a minél jobb hatásfokú szűrés létrehozásához. Egészséges, jó víz, életerős halak jó szűrés nélkül nincsenek.
A jó szűrés egyszerre több dolgot is megvalósít.
Először is a szemmel látható lebegő, durvább méretű szennyeződésektől tisztítja meg a vizet, de célja a vízben élő egysejtű szervezetek, gombák, egysejtűek, algák, baktériumok mennyiségének kordában tartása is.Ez a mechanikai szűrés.
Másodszor a víz megtisztítása az oldott állapotban lévő nem kívánatos bomlástermékektől, gyógyszermaradékoktól, vegyi szennyeződésektől.
Harmadszor a víz olyan mértékű átforgatása, mely révén megfelelő mennyiségű oxigén oldódik be halaink számára.
Negyedszer pedig, esetleges speciális tartási körülményeket igénylő halak részére vegyi anyagokat adagolhatunk biztonságos módon, például huminsavakat dél-amerikai halak számára.
Ötödször és talán ez a legfontosabb, megfelelően nagy felületet biztosítunk hasznos baktériumaink számára, melyek a nitrogénkörforgásában részt vesznek.

A szűrésünket megvalósító szűrőtípusok közül az egykor legelterjedtebbek a levegővel meghajtott szivacsszűrők voltak, melyek napjainkban újra reneszánszukat élik, nem véletlenül. Többféle méretben, kivitelben szerezhetőek be, hatásfokuk nagy szórást mutat, az átáramló víz mennyiségétől, szivacsunk anyagától függően. Alapjában véve nem elegendőek egy nagyméretű akváriumhoz, mely nagytestű halakkal van betelepítve. Minél sűrűbb az anyaguk, annál hamarabb tömődnek el, viszont annál nagyobb felületet biztosítanak a jó baktériumok megtelepedéséhez. Viszonylag több munkával jár karbantartásuk, nem különösebben dekoratívak, az akvárium megbolygatása elkerülhetetlen tisztításukkor, de jól ellátják funkciójukat, ha nem méretezzük alul.

A motoros szivacsszűrők nagy népszerűségnek örvendenek. Viszonylag kis méretüknek, könnyű kezelhetőségüknek köszönhetik, hogy sokaknak rájuk esik a választása. Térfogatukhoz, szűrőfelületük nagyságához képest jelentős mennyiségű vizet forgatnak meg, pont ezért biológiai szűrésük teljesítménye elenyésző. Legtöbbjük levegőztető funkciót is képes ellátni. Elsősorban mechanikai szűrésre alkalmasak. A megfelelő méret kiválasztásánál törekedjünk arra, hogy akváriumunk vízoszlopának magasságához minél közelebb legyen szűrőnk magassága, hiszen a kiömlőnyílás minél közelebb van a felszínhez, annál jobban érvényesül a forgató hatás, és az általában szűrőnk alján elhelyezkedő szívórések is akkor tudják hatékonyan beszívni a darabos üledéket, ha azok a lehető legközelebb vannak az aljzathoz.

A külső szűrők  közül többféle ismert és alkalmazott a mai napig. Az elsők között jelent meg a közlekedőedény elvén működő, az akvárium oldalfalára akasztott, vagy üvegből hozzáépített tartály. Az akvárium vize egy átemelőcsőn jut át a tartály aljába, ahol durva kavics, majd egyre finomabb szemcseméretű homok van egymás felé rétegezve, természetesen mesterséges szűrőanyagokkal is helyettesíthetőek. A szűrt vizet egy túlfolyó rendszerű kamra gyűjti össze, amibe egy olyan rendszerű vízvisszaemelő-rendszer van telepítve, amit a levegős szivacsszűrőknél találunk.
 Az akvárium oldalára akasztható kivitelnél a víz kiemelése a szűrőközeg felé levegős áthajtású, a visszajutás már egyszerű gravitációs úton működik. Ennél a típusnál előtérbe helyeződtek az elektromotoros meghajtású rendszerek, melyeknél az időegység alatt átáramoltatott víz mennyisége jelentősen megnőtt, tehát a mechanikai szűrésük teljesítménye javult, ezzel párhuzamosan biológiai szűrőképességük csökkent.

A külső, zárt rendszerű szűrők megjelenésétől nagyban lecsökkent az akváriumok karbantartására fordítandó idő.
Szűrőfelületük nagyságrendekkel nagyobb az eddigi típusoknál, a szennyeződéseket a talaj közeléből szívják fel, a tiszta vizet a felszínen engedik vissza. A szűrő tartályában, mely az akvárium alatt is elhelyezhető, egymástól elkülönítve, külön kezelhetően vannak elhelyezve a szűrőanyagok. Nagy felületük lassan tömődik el, biológiai aktivitásuk jóval nagyobb az eddig tárgyalt típusoknál. Nagy mennyiségű vizet mozgatnak meg óránként, de a szűrőbetétek nagy keresztmetszete miatt lassan áramlik át rajtuk, baktériumaink nagy számban meg tudnak telepedni, el tudják végezni hasznos munkájukat. Úgy érdemes megválasztani külső szűrőnket, hogy névleges teljesítményük 2-3-szorosa legyen akváriumunk térfogatának. Alulméretezésük esetén nem fejtik ki a tőlük várt eredményt, túlméretezésükkor viszont kevésbé jól úszó halainknak problémát okozhat a lét maga, túl sok energiájukat őrli fel az áramlat ellen való küzdelem, de az ikrák megtermékenyítésével is lehetnek gondok.

A tökéletest megközelítő szűrést két módon érhetjük el. Az egyik dolog, ami tehetünk, a szűrőakvárium létrehozása, vagy az akváriumunk alatt, vagy hozzáépítve azt. Az akvárium alatt elhelyezett szűrőakváriumnak akkor van jó hatásfoka, ha annak térfogata körülbelül egyharmada tényleges haltartó medencénknek. Túlfolyós rendszerrel jut el szűrőközegeinkhez a víz, lassú áramlással jut át a hatalmas összfelületű közegeken, melyek levegővel érintkeznek. Nitrifikáló, denitrifikáló baktériumaink munkája révén az ammónium nitrogénné alakulva egyszerűen elhagyja a rendszert, távozik vizünkből. A tiszta víz elektromotor segítségével jut vissza akváriumunkba.

A matten szűrők elvi működési tulajdonságai megegyeznek a szűrőakváriuméval, azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben háttér mögé helyezve vitelezzük ki a szűrőközegek elhelyezését, a háttér résein keresztül áramlik be a víz a szűrőközegbe, majd a valamelyik sarokban elhelyezett motor juttatja vissza a megtisztított vizet. A legutóbbi két szűrőtípust akár évekig  működtethetjük folyamatosan tisztítás nélkül, sőt, hosszabb leállásuk esetén probléma lehet hatékonyságával, mert ez a baktériumok pusztulását okozhatja.

Nagyon fontos dolog a szűrők tisztításával kapcsolatban, hogy sose mossuk se nagyon hideg, se túl meleg víz alatt, hiszen ezzel megöljük hasznos baktériumainkat, ezeknek újratelepedése pedig bele kerül elég időbe ahhoz, hogy vízparamétereink leromoljanak. Nyomkodjuk ki inkább a szennyeződést egy vödör olyan vízben belőlük, amit az akváriumból vettünk el.

Lehetőség szerint biológiailag beállt szűrőinket iktassuk ki a rendszerből gyógyszeres kezelések esetén, különösen antibakteriális szerek alkalmazásakor. Ilyen esetekben alkalmazzunk kémiai szűrést, aktív szenet, nagy felületi megkötőképessége miatt. Nagyon hatékonyan távolítja el a gyógyszermaradékokat. A nitrátszint kordában tartásához nagy segítségünkre lehetnek a nitrátokat megkötő gyanták, melyeknek szűrőnkben elhelyezhetőek, nitrátszint növekedésre azonnal reagálnak, de nem támogatják baktériumtörzseink megtelepedését.

Következő alkalommal szűrőanyagokról, akváriumunk indításáról lesz szó.

Amiben a sügereink élnek

Úgy gondolom, ez egy örök téma. Talán az egyik legfontosabb is, ha egészséges állatokat szeretnénk otthonunkban. Legyenek a víz értékei olyanok, amiben jól érzik magukat halaink. Ezt viszonylag könnyű elérni, ha az ember gondoskodik a feltételekről, de nagyon nehézzé is válhat, egészen aprónak, jelentéktelennek tűnő hibáktól.

De milyen is a jó víz?

A jó víz fizikai, kémiai és biológiai paramétereit nagyon sok tényező összessége határozza meg, melyek állandó összefüggésben, kölcsönhatásban állnak egymással.

A biológiailag érett vízben megfelelő arányban vannak jelen a termelő, fogyasztó és lebontó szervezetek, ezek állandó munkájának köszönhetően bármely változást valamely csoport reagálása követi, ennek célja pedig az egyensúlyi állapot újbóli elérése.

A termelő vagy autotróf szervezetek testük szerves anyagait szén-dioxidból, vízből és a benne oldott sókból építik fel, energiaforrásuk pedig a napfény. Szénhidrátokat állítanak elő saját anyagaik felépítéséhez, és egy nagyon fontos mellékterméket, az oxigént. Ilyen szervezetek a növények- algák, moszatok, magasabb rendű vízinövények- mohák harasztok, virágos növények.

A fogyasztó vagy heterotróf élőlények kész szerves anyagokra vannak utalva saját anyagaik felépítéséhez, ezek tehát vagy autotróf, vagy más heterotróf szervezeteket fogyasztanak. Ide tartozik a vízi állatok összessége.

A lebontó szervezetek tulajdonképpen szintén heterotróf táplálkozásúak, azzal a jelentős különbséggel, hogy az élettelen szerves vegyületeket bontják szén-dioxiddá, vízzé és ásványi anyagokká. Erről a tevékenységről baktériumok, gombák gondoskodnak.

Mint láthatjuk, mindegyik táplálkozási csoportnak megvan a maga fontos, kikerülhetetlen szerepe a körforgásban. A növények fotoszintézise nélkül az baktériumok, gombák és állatok légzésterméke, a szén-dioxid miatt túlsavasodna a víz és megfulladnának az állatok, ha túlzott mértékű a növényi oxigéntermelés, lúgossá válik a víz.

Alapvetően körfolyamatokként tekinthetünk minden anyag útjára, az egyensúlyi állapot, mint olyan, nem jellemezheti a vízben lejátszódó folyamatokat. Van egy pár anyag, mely útjának ismerete különösen fontos ahhoz, hogy megértsük, mire kell törekednünk a megfelelő körülmények eléréséhez.

Az egyik legfontosabb ezek közül az oxigén. Az oxigént a növények állítják elő fotoszintézis során, oldott állapotban található meg a vízben. Az állatok légzésük során szén-dioxidot juttatnak vissza a vízbe, amit a növények újra felhasználnak, a kör egyik fele be is zárult ezzel. Az oxigén egy részét maguk a növények használják fel a fénymentes időszakokban, ilyenkor a fotoszintézisnek nem működik minden szakasza és növényeink is szén-dioxidot bocsájtanak ki magukból. Ez az egyik magyarázata a meleg időszakok reggeli, délelőtti óráiban előforduló oxigén hiányos állapotoknak, amikor a halak a felsőbb vízrétegekben helyezkednek el, sokszor a felszínt szívogatva pipálnak. A baktériumok, gombák is jelentős mennyiségű oxigént használnak el lebontó tevékenységük során. A kénbaktériumok, nitrifikáló baktériumok mind nagyon hasznos tevékenységet végeznek a vízbe jutott szerves anyagok lebontásával, de ezeknek szervetlen anyaggá való átalakítása részükről komoly energiabefektetést igényel, amit oxigénből nyernek. A szén körforgása nagyjából leírható az oxigén körforgásán belül, ami még pluszként jelentkezik erjedési és rothadási folyamatokban, az nagyjából elhanyagolható akváriumi körülmények között.

A kén körforgásának ismerete nagyon fontos dolog az egészséges víz létrehozásához, fenntartásához. Minden fehérje tartalmaz valamennyi ként. A felgyülemlő növényi maradványok, állati ürülék, el nem fogyasztott eleségek bomlástermékeit kénbaktériumok redukálják, erősen mérgező hatású kénhidrogén keletkezik belőle. Ez további bakteriális tevékenység során kénsavvá oxidálódik, mely viszont már a vízben jelenlévő karbonátok hatására szulfátokként stabilizálódik, melyet a növényi szervezetek tápanyagként használnak fel.

A nitrogén szintén olyan anyag, ami megtalálható minden fehérjében. A halak anyagcsere terméke, a húgysav magas nitrogéntartalmú, nem mérgező vegyület, melyet bizonyos baktériumok ammónium-karbonáttá alakítanak. Más baktériumok ezt nitritté, azt megint más fajok nitráttá oxidálják, mely növényi tápanyagul szolgál.

Napi szakaszosság is jellemzi az eddigi folyamatokat, hiszen egy etetés utáni maximummal jellemezhető a szerves anyagok felszaporodása, valamint egy másikkal is, ami a halaink emésztési végtermékeinek megjelenéséhez köthető.

Ezeket a történéseket rengeteg tényező befolyásolhatja a természetben, nagyméretű életterekben is, gondoljunk bele, hogy otthoni akváriumunkban mennyire könnyen lehet kedvező vagy kedvezőtlen irányban befolyásolni a történéseket. Kivel ne fordult volna elő kezdő ifjú akvarista korában, hogy túletette volna a halait? Főleg a nyári melegben drasztikus eredménye lehet egy kisebb akváriumban akár pár óra alatt is a fenéken bomló eleségeknek. A kerekesférgek, ázalékállatkák olyan mértékű elszaporodása lehetséges, hogy beopálosodik tőlük a víz, halaink megfulladnak.
Vagy kivel ne fordult volna elő az úgynevezett "új akvárium" szindróma egy koraira időzített haltelepítésnél, még be nem állt víz esetében? Ilyenkor még nincs megfelelő mennyiségű baktérium és gomba a vízben ahhoz, hogy ezek a folyamatok megfelelően lejátszódjanak, megnő a szerves anyagok mennyisége a vízben, halaink apatikussá válnak, el is pusztulhatnak.

A víz tulajdonságai közül nagyon fontos számunkra az oxigéntartalom. Mint látjuk, nem jó az sem, ha túl sok, az sem, ha túl kevés van belőle. A két lehetőség közül problémát nekünk a túl kevés oxigén okozhat csak. A vízbe oxigén a növényi fotoszintézistől eltekintve fizikai úton keveredhet be, szél, a víz sodrása, eső által. Ezt akváriumi körülmények között megfelelő keringetéssel és levegőztető berendezésekkel vihetjük végbe. Itt ne felejtsük el kihangsúlyozni, hogy minél több buborékból áll adott térfogatú levegő, annál nagyobb az összfelülete, annál lassabb a víz alatt megtett útja, tehát minél finomabba a porlasztásunk, annál nagyobb a vízbe juttatott oxigén mennyisége. A legtöbb akváriumi hal légzéséhez elegendő lehet 3-4 mg/l oldott oxigéntartalom, de felmelegedett vízben, különösen etetések után ez az érték 8-9 mg/l is lehet.

A víz keménysége, melyet a benne oldott kalcium és magnézium sók okoznak, meghatározó halaink egészségéhez. Egy német keménységi fokon 10 mg CaO oldattal egyenértékű magnézium és kalciumsók mennyiségét értjük.
Beszélhetünk változó, vagy karbonátkeménységről, ezt a mész és magnézium szénsavas sói, a hidrokarbonátok pl.: Ca(HCO3)2, Mg(HCO3)2 okozzák. Ezek laza kötésű vegyületek, a karbonátkeménység jelentős része forralással eltávolítható.
Az állandó, vagy nem karbonátkeménységért a kalcium és a magnézium szulfátjai, kloridjai, nitrátjai és foszfátjai, szerves sóikkal és hidroxidjaikkal a felelősek. Sügereink nagyrészt a közepesen kemény-kemény vizet szeretik 10-18 nk° között, egyes fajok jól érzik magukat rendkívül kemény, 30 nk° körüli keménységű vízben is.

A víz pH értékén természetes kémhatását értjük. A vízben jelen lévő hidrogénionok súlyát egy liter vízre vonatkoztatva jelenti. A közömbös kémhatású vízben egy tízmilliomod gramm szabad hidrogénion van, ennek negatív logaritmusa 7, pH 7 a semleges víz értéke. Ugyanennyi a lúgosságot okozó hidroxilionok mennyisége is. 7 alatti értéknél savas, a fölötti értéknél lúgos kémhatásról beszélünk.
Savak vizes oldatokban hidrogénionokat adnak le, miközben hidroxilionok mennyisége ugyan ennyivel csökken- ezzel csökkentve a pH-t, lúgok esetében ennek pont az ellenkezője az igaz.
Sügereink a 7,5-9,5 pH értékű vizeket tolerálják, ezeknél jelentősen alacsonyabb illetve magasabb értékek halálosak számukra.
Mint látjuk ezek az értékek is jelentősen függenek a növényi és állati tevékenységektől, a légzési szén-dioxid mennyiségétől éppúgy, mint a hosszú sötét időszakban megnövekedő növényi disszimilációtól, vagy a túlzott megvilágításból eredő megnövekedett növényi asszimiláció következményeként jelentkező mésztartalom csökkenés, amit lúgképződés követ. Sügereinkkel ebből a szempontból is szerencsénk van, az általuk kedvelt kemény, enyhén lúgos víz paramétereit nagyon jól pufferolják a kalcium és magnézium kőzetek, a mészkő, dolomit, homokkő, amiket kiválóan alkalmazhatunk náluk berendezésnek, díszítőelemnek.

Következő alkalommal szűréstechnikáról, biológiai szűrésről, kémiai szűrésről lesz szó.

Szájköltő sügerek szaporodása

Elértünk az egyik olyan témához, amely miatt a legtöbbünk annyira csodálja a sügereket. Ez a halaknál ismert egyik legmagasabb szintű ivadékgondozási forma.
Két módozatát különböztethetjük meg. Az egyiknél a szülő nem veszi azonnal szájába az ikrákat, hanem ívás után úgy gondozza, tisztogatja azokat, mint ahogy azt a kemény felületre ikrázók teszik, majd kikelésük után veszi a lárvákat szájába, és míg el nem érik a megfelelő fejlettséget, ott is tartják őket.
Másik esetben íváskor azonnal szájukba gyűjtve az ikrákat, majd lekelésük után szintén kivárva a fejlődési folyamatok megfelelő fázisba érését, kész kishalakat engednek ki.
A szájköltés folyamatát legtöbb esetben a nőstények végzik, néhány Xenotilapia fajnál mindkét szülő részt vesz benne, egymást váltva hordozzák szájukban az ikrákat, illetve a kicsinyeket.

A szájköltő sügerek ívása és ikrái a fentebb sorolt dolgoknak megfelelően különbözik a többi sügérétől. Ikráik hosszú kelési idejűek (8-10 nap)és nagy mennyiségű szikanyagot kell tartalmazniuk, hiszen legtöbb esetben ez után még átlag 3-4 hetes hordozás következik, ami alatt a nőstény nem, vagy csak éppen csipegetve táplálkozik, tehát az ivadékok sem jutnak eleséghez, csak ahhoz, ami a szikzacskóban található. Ennek megfelelően nagyméretű, viszonylag kevés ikrát raknak, átlag esetben 3-4 mm, nagyobb testű fajoknak akár borsószem méretűek is lehetnek.
Az ikrázáskor a hím a nőstényt egy félreeső helyre csalogatja, nagyjából vízszintes kőfelülethez vagy az általa készített homokgödörhöz, mindenképpen az aljzatra, lehetőség szerint olyan helyre, ahol védve vannak az ikrát fogyasztó halaktól. A hím színezete teljes pompájában remegő úszókkal a aljzathoz simulva lassan előre úszik, ha nősténye követi, akkor körözésbe kezdenek, vagy felváltva csúsznak végig ugyanazon a szakaszon. Sok faj hímjének farok alatti úszóján az ikrákra hasonlító alakú és színű foltok vannak, melyek egyik célja a szaporodási ingerkeltés, az ikrázás kiváltása. A másik pedig az, hogy a nőstény, miután már az egyik előrecsúszása után szájába vette azt a pár ikrát, amit kipréselt magából, a hímet követve az ikrafoltok felé kapkodva beszippantsa az általa akkor kibocsájtott spermiumokat; termékenyülhessenek meg az ikrák.

Ettől eltérően a Cyprichromis fajok vízközt ívnak, a természetben nem hagyják el a raj védelmét, társaik között gondoskodnak az utódlásról.

A természetben az ívás befejeztével a hímek elkergetik a nőstényt területéről, vagy mindketten visszaállnak a rajba. A nőstény elkezdi a szájköltést, amennyire lehet, nyugalomba vonul, nem táplálkozik, bizonyos időközönként átforgatja az ikrákat a szájában, hogy egyenletesen jussanak oxigénben dús vízhez. A kishalakat sok faj kiúszásuk után is gondozza, vezetgeti, majd pár héttel később szétszélednek, rajhalak esetén együtt csatlakoznak egy csapathoz, vagy a nőstény társai között engedi ki őket, saját fajuk ivadékait ritkán tekintik zsákmánynak.

Akváriumi körülmények között gondot okozhat a forgató nőstények egészségvédelme, ha nem rajhalakról van szó, hiszen nagyon hosszú ideig semmit sem, vagy minimálisan táplálkoznak, nem tudják magukat megvédeni, állandóan zavarja, űzi őket a többi hal. Megfelelően társított medencében, melyben megfelelő mennyiségű búvóhelye van halainknak, ez a kérdés nem okozhat gondot.

Ha akváriumunkban csak egy faj egyedeit tartjuk csak, alapesetben nem fogyasztják el az ivadékokat. Ezzel kapcsolatban egyre többeknek az a véleménye, hogy nem helyes, ha az ember beavatkozik, és bizonyos fejlettség után, ha az anya forgat, kihalásszák és elveszik a kicsiket, mesterségesen tovább nevelve azokat. Bizonyos szempontból van igazság a dologban, hiszen emberi beavatkozással a természetes kiválasztódás elvét kiküszöböljük, de itt meg kell említeni a sok különleges színváltozatot, amiknek a létrejöttére valószínűleg sokkal kevesebb esély maradt volna, ha sosem tett volna így senki. De arra is kíváncsiak lehetnénk, mennyi gibberosa ivadék érné meg akváriumi körülmények között a felnőtt kort.

Ha nem akarunk fajonként külön akváriumot tartani, akkor külön helyezhetjük a nőstényünket, de a forgatás hosszú ideje után igen komoly problémái lesznek a visszahelyezésekor, egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz beilleszkedni a távolléte alatt kialakult új rangsorba.

Ebben az esetben nem marad más lehetőségünk arra, hogy ivadékokat nevelhessünk, mint elvenni azokat az anyától, kiköpetni vele azokat. Ez az anya szempontjából azért is lehet jó választás, mert kimarad a hosszú koplalás, nem gyengül le az éhezéstől.

Ha az ivadékok elvétele korábbra sikerült a tervezettnél, az anya forgató mozgását pótolni kell, erre nagyon elmés szerkezeteket találnak ki az ügyes akvaristák. Lényegük a víz lassú átáramoltatása a tárolószerkezeten, amitől az ikrák folyamatos mozgásban maradnak.

Mindenképpen meg kell említeni, hogy az ilyen módon való keltetés nem feltétlenül vezet jóra, az életképtelen, genetikailag problémás, esetleg színhibás egyedek is megmaradnak, tovább viszik kerülendő tulajdonságaikat, legfőképp pedig az ösztöneik szenvednek óriási csorbát!

A Malawi-tó sügerei kivétel nélkül szájköltők, míg a Tanganyika-tavi sügerek között megtalálunk minden gondozási formát.

Ennyit mostanra, következő alkalommal a vízről lesz szó.

Sügérszerelem

Ahogy legutóbb ígértem, foglalkozunk egy kicsit a sügerek szaporodásával.

Az egyik legfontosabb érv, ami miatt valaki a sügerek mellett dönthet, és amitől valaki végleg "sügeressé" válhat, az pont a sokféle érdekes ivadékgondozási stratégia, amit kifejlesztettek a minél nagyobb számú felnövekvő utód érdekében.
 A különböző stratégiák kialakulásának az okai viszonylag egyszerűek.Gondoljunk bele, van egy hatalmas vízfelülettel rendelkező tó, ahol él egy pár sügérfaj. Természetes, hogy azokban az időkben, amikor ez igaz volt, akkor még lehetett válogatni az életterek között. Az életteret pedig minden élőlény úgy igyekszik megválasztani, hogy ott megfelelő mennyiségű forrás álljon rendelkezésére táplálékból, szaporodási helyből, búvóhelyből és fajtársakból is. A part menti sekélyebb zónák, ahol a víz oxigénben és fényben gazdagabb, a zoo- és fitoplanktonnak egyaránt gazdagabb lelőhelye, tehát a táplálék adott. Ezek a helyek a legtöbb esetben az ún. görgeteg zónához tartoznak, ahol a kövek aprózódása még nincs előrehaladott állapotban, vagyis búvóhely is bőven található. Minél inkább benépesült egy adott partszakasz, annál nagyobb volt a versengés ezekért a forrásokért, annál nagyobb szükség volt a táplálkozás szerinti specializálódásra. Az ikrák fogyasztására, ivadékok levadászására szakosodott halak megjelenése után erősen csökkent a túlélési esély, ezért lett szükség arra, hogy minél jobban kitolódjon a fiatalok szülői felügyeletének időszaka, minél fejlettebben, önálló életre képesen induljanak útjukra. Az új életterek, amiket a szaporodó népesség elfoglalni volt kénytelen, nagyon eltérőek lehetnek, ezért mind táplálkozási, mind szaporodási szempontból új stratégiákat kellett létrehozni, különben az adott populáció nem lett volna életképes. Szerencsére a sügerek alkalmazkodóképessége nagyon jó, ennek köszönhetően alakult ki a sok faj és a sok szaporodási forma.

A Cichlidae család tagjai mind ivadékgondozók, ez az egyik ok, ami miatt sok a velük kapcsolatos rossz vélemény. Ivarérettségük elérésekor a fajok nagy része elkezd védeni egy kiszemelt területet, ami valamilyen ok miatt, legyen az egy kő, faág, barlang, a későbbiekben ikrázó, majd ivadéknevelő territóriumként szolgál. Ezt a területet pedig szeretik a magukénak tudni. Nem szívesen fogadnak látogatókat. Leginkább elkergetnek mindenkit. Ezt a területet az elúszó ivadékok védelmének érdekében hajlamosak igen nagyra kiterjeszteni, aminek a következménye az is lehet akár, hogy nem marad olyan része egy kisebb akváriumnak, ahol ne gondolnák úgy a többi lakóról, hogy azok fenyegetést jelentenek. Vagyis: állandóan kergetik, űzik őket, amitől azok stresszessé válnak, bele is pusztulnak könnyen. Mindez elkerülhető megfelelő információk birtokában és úgy, ha az információknak megfelelően alakítjuk ki akváriumunk méretét, berendezését, fajtársítását. Természetesen azért itt is vannak határok, ne akarjunk például vadászsügereket együtt tartani neonhalakkal.

Tehát, rendelkezésünkre állnak az információk, aszerint járunk el, van egy szép akváriumunk mindenki elégedettségére. Halaink jól érzik magukat a megfelelő források biztosításának következményeként és jól fejlődnek. Ivaréretté válnak és elkezdenek szaporodni. Mert ha valaki képes megteremteni az igényeknek megfelelő körülményeket, akkor az afrikai sügerek szaporodni fognak.

Ekkor következnek azok a viselkedési formák, amik kiemelik a sügereket a többi hal közül. Az ikrák és az ivadékok gondozása. Ez az, amiért sokkal többet lehet általánosságban beszélni róluk, mint a legtöbb egyéb családba tartozó halról.

Alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk a sügereket, az egyik a kemény felületre ikrázók. Ezek a fajok jellemzően a Tanganyika-tó lakói.
A kemény felületre ikrázók közül elsőként valószínűsíthetően az a módszer alakulhatott ki, amikor az amúgy területhez nem különösebben ragaszkodó szülők kiválasztanak valamilyen faágat, lapos követ esetleg barlangot és arra lerakják viszonylag nagyszámú (pár száz) ikrájukat. Első sorban a nőstény végzi az effektív ikra- és ivadékgondozást, a hím inkább az ívóhelyet védelmezi. Az ivadékok elúszása után nagy területet járnak be velük, nem jellemző az ívóhelyre való visszatérés sem. Amint az ivadékok elérik a megfelelő méretet, magukra hagyják azokat, onnantól kezdve saját maguknak kell gondoskodniuk táplálékról, búvóhelyről. Ebbe a csoportba általában közepes és nagytestű Neolamprologusok, Lepidolamprologusok tartoznak.

A következő módszert alkalmazók általában kisebb termetű fajok, melyeknél már tetten érhető a helyhez kötöttség. Ezek a fajok általában sziklarepedésekbe, kövek közötti természetes üregekbe, barlangokba ívnak, ikráik száma valamivel alacsonyabb. Jellegzetes képviselőik a Julidochromis fajok, melyeknél a nőstény és a hím egyaránt tisztogatja az ikrákat, pakolgatja a zsenge ivadékokat. A területet együtt őrzik, az ivadékok elúszásakor együtt tolják ki annak határait. ezen a területen akár több generáció is együtt úszkálhat, a szülők csak a nagyobb növendékeket űzik el. Vannak fajok, melyeknél a hím nem vesz részt a gondozásban, a területre behatolókat igyekszik távol tartani és az ivadékokat sem tolerálják olyan sokáig a territóriumukon belül. Ilyenek a Neolamprologus cylindricus, a Neolamprologus leleupi.

Vannak olyan fajok, melyek egyaránt szívesen ikráznak kőüregekbe és csigaházakba is. Esetükben a nőstény mérete a meghatározó, amennyiben talál olyan méretű csigaházat, amibe belefér, akkor általában azt részesíti előnyben az üregekkel szemben. Itt a hímekre jutó szerep egyértelműen csak a terület védelmére szorítkozik, hiszen a legtöbb esetben be sem férnek a csigaházakba, a megtermékenyítést is kívülről végzik el. Ilyenek az Altolamprologus, Telmatochromis, egyes Neolamprologus fajok. Az Altolamprologusokra jellemző viselkedésmód, amikor a hím "rendre utasítja" a nőstényt, amikor úgy látja, hogy élete párja nincs megfelelő közelségben az ivadékokat rejtő csigaházhoz, vagy túlzottan célirányosan távolodik attól, visszazavarja, vagy az útjába áll.

A csigasügerek csoportjába tartozó fajoknál bonyolódik a helyzet, léteznek párválasztó és külön élő fajok is. A párválasztók együtt laknak, sokszor közös csigaházban, míg a különélőknél az ívást kiprovokáló nőstény beköltözik a hímhez, aki kénytelen kitakarítani a szomszédos csigaházat, és abba beköltözni. Ivadékaik általában igen hamar-pár naposan- szétszélednek (Lamprologus meleagris, Lamprologus brevis), ritkább esetben a közeli csigaházakba költöznek függetlenedésükkor, és megvalósítanak egy magas szintű, úgynevezett családi ivadékgondozást, ahol a serdülőfélben lévő állatok kiveszik a részüket a terület védelméből. Ez jellemzi a Lamprologus multifasciatus és a Lamprologus similis fajokat.

A következő csoportnál a hímek sokszor kétszer akkorák, mint a nőstények, a csigaházakba való bejutásuk nem kivitelezhető. Monogám jellegű kapcsolatot tartanak fenn az Altolamprologusok kisebb testű variánsai, ahol a hím nagyobb területet jár be, mint a nőstény, és feladata is a területvédelemben merül ki.
Háremet tartó közülük a Neolamprologus callipterus, náluk a hím akár háromszor nagyobb, mint a nőstény, testi erőfölényével rendszeresen vissza is él, amikor eltulajdonítja a neki tetsző nőstényt a rivális hím területéről, csigaházzal együtt, a szájába fogva. Az ivadékok itt sem maradnak sokáig szülői felügyelet alatt, igen hamar nekiindulnak a nagyvilágnak.

A családi ivadékgondozás legmagasabb szintjét a porcelánsügerek mutatják be. Fajaik hatalmas telepeket alkotva élnek. Ha valahol megtelepszik egy pár, a terület védelméből és az ivadékok gondozásából egyaránt kiveszik a részüket. Sőt, ivadékaikat ivarérésük után sem zavarják el, hanem hagyják őket leívni. Így egyre nagyobbá válik a territóriumuk, ahol is a serdülőfélben lévők ugyanúgy óvják fiatalabb testvéreiket és a lakhelyüket, mint ahogyan a szülőpárok is egymás ivadékait és közös területüket. Így akár több ezer-tízezer példányt alkotó, hatalmas kiterjedésű telepekkel is lehet találkozni.

Következő alkalommal a szájköltők témájába nézünk bele jobban.