Az egyik legfontosabb érv, ami miatt valaki a sügerek mellett dönthet, és amitől valaki végleg "sügeressé" válhat, az pont a sokféle érdekes ivadékgondozási stratégia, amit kifejlesztettek a minél nagyobb számú felnövekvő utód érdekében.
A különböző stratégiák kialakulásának az okai viszonylag egyszerűek.Gondoljunk bele, van egy hatalmas vízfelülettel rendelkező tó, ahol él egy pár sügérfaj. Természetes, hogy azokban az időkben, amikor ez igaz volt, akkor még lehetett válogatni az életterek között. Az életteret pedig minden élőlény úgy igyekszik megválasztani, hogy ott megfelelő mennyiségű forrás álljon rendelkezésére táplálékból, szaporodási helyből, búvóhelyből és fajtársakból is. A part menti sekélyebb zónák, ahol a víz oxigénben és fényben gazdagabb, a zoo- és fitoplanktonnak egyaránt gazdagabb lelőhelye, tehát a táplálék adott. Ezek a helyek a legtöbb esetben az ún. görgeteg zónához tartoznak, ahol a kövek aprózódása még nincs előrehaladott állapotban, vagyis búvóhely is bőven található. Minél inkább benépesült egy adott partszakasz, annál nagyobb volt a versengés ezekért a forrásokért, annál nagyobb szükség volt a táplálkozás szerinti specializálódásra. Az ikrák fogyasztására, ivadékok levadászására szakosodott halak megjelenése után erősen csökkent a túlélési esély, ezért lett szükség arra, hogy minél jobban kitolódjon a fiatalok szülői felügyeletének időszaka, minél fejlettebben, önálló életre képesen induljanak útjukra. Az új életterek, amiket a szaporodó népesség elfoglalni volt kénytelen, nagyon eltérőek lehetnek, ezért mind táplálkozási, mind szaporodási szempontból új stratégiákat kellett létrehozni, különben az adott populáció nem lett volna életképes. Szerencsére a sügerek alkalmazkodóképessége nagyon jó, ennek köszönhetően alakult ki a sok faj és a sok szaporodási forma.
A Cichlidae család tagjai mind ivadékgondozók, ez az egyik ok, ami miatt sok a velük kapcsolatos rossz vélemény. Ivarérettségük elérésekor a fajok nagy része elkezd védeni egy kiszemelt területet, ami valamilyen ok miatt, legyen az egy kő, faág, barlang, a későbbiekben ikrázó, majd ivadéknevelő territóriumként szolgál. Ezt a területet pedig szeretik a magukénak tudni. Nem szívesen fogadnak látogatókat. Leginkább elkergetnek mindenkit. Ezt a területet az elúszó ivadékok védelmének érdekében hajlamosak igen nagyra kiterjeszteni, aminek a következménye az is lehet akár, hogy nem marad olyan része egy kisebb akváriumnak, ahol ne gondolnák úgy a többi lakóról, hogy azok fenyegetést jelentenek. Vagyis: állandóan kergetik, űzik őket, amitől azok stresszessé válnak, bele is pusztulnak könnyen. Mindez elkerülhető megfelelő információk birtokában és úgy, ha az információknak megfelelően alakítjuk ki akváriumunk méretét, berendezését, fajtársítását. Természetesen azért itt is vannak határok, ne akarjunk például vadászsügereket együtt tartani neonhalakkal.
Tehát, rendelkezésünkre állnak az információk, aszerint járunk el, van egy szép akváriumunk mindenki elégedettségére. Halaink jól érzik magukat a megfelelő források biztosításának következményeként és jól fejlődnek. Ivaréretté válnak és elkezdenek szaporodni. Mert ha valaki képes megteremteni az igényeknek megfelelő körülményeket, akkor az afrikai sügerek szaporodni fognak.
Ekkor következnek azok a viselkedési formák, amik kiemelik a sügereket a többi hal közül. Az ikrák és az ivadékok gondozása. Ez az, amiért sokkal többet lehet általánosságban beszélni róluk, mint a legtöbb egyéb családba tartozó halról.
Alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk a sügereket, az egyik a kemény felületre ikrázók. Ezek a fajok jellemzően a Tanganyika-tó lakói.
A kemény felületre ikrázók közül elsőként valószínűsíthetően az a módszer alakulhatott ki, amikor az amúgy területhez nem különösebben ragaszkodó szülők kiválasztanak valamilyen faágat, lapos követ esetleg barlangot és arra lerakják viszonylag nagyszámú (pár száz) ikrájukat. Első sorban a nőstény végzi az effektív ikra- és ivadékgondozást, a hím inkább az ívóhelyet védelmezi. Az ivadékok elúszása után nagy területet járnak be velük, nem jellemző az ívóhelyre való visszatérés sem. Amint az ivadékok elérik a megfelelő méretet, magukra hagyják azokat, onnantól kezdve saját maguknak kell gondoskodniuk táplálékról, búvóhelyről. Ebbe a csoportba általában közepes és nagytestű Neolamprologusok, Lepidolamprologusok tartoznak.
A következő módszert alkalmazók általában kisebb termetű fajok, melyeknél már tetten érhető a helyhez kötöttség. Ezek a fajok általában sziklarepedésekbe, kövek közötti természetes üregekbe, barlangokba ívnak, ikráik száma valamivel alacsonyabb. Jellegzetes képviselőik a Julidochromis fajok, melyeknél a nőstény és a hím egyaránt tisztogatja az ikrákat, pakolgatja a zsenge ivadékokat. A területet együtt őrzik, az ivadékok elúszásakor együtt tolják ki annak határait. ezen a területen akár több generáció is együtt úszkálhat, a szülők csak a nagyobb növendékeket űzik el. Vannak fajok, melyeknél a hím nem vesz részt a gondozásban, a területre behatolókat igyekszik távol tartani és az ivadékokat sem tolerálják olyan sokáig a territóriumukon belül. Ilyenek a Neolamprologus cylindricus, a Neolamprologus leleupi.
Vannak olyan fajok, melyek egyaránt szívesen ikráznak kőüregekbe és csigaházakba is. Esetükben a nőstény mérete a meghatározó, amennyiben talál olyan méretű csigaházat, amibe belefér, akkor általában azt részesíti előnyben az üregekkel szemben. Itt a hímekre jutó szerep egyértelműen csak a terület védelmére szorítkozik, hiszen a legtöbb esetben be sem férnek a csigaházakba, a megtermékenyítést is kívülről végzik el. Ilyenek az Altolamprologus, Telmatochromis, egyes Neolamprologus fajok. Az Altolamprologusokra jellemző viselkedésmód, amikor a hím "rendre utasítja" a nőstényt, amikor úgy látja, hogy élete párja nincs megfelelő közelségben az ivadékokat rejtő csigaházhoz, vagy túlzottan célirányosan távolodik attól, visszazavarja, vagy az útjába áll.
A csigasügerek csoportjába tartozó fajoknál bonyolódik a helyzet, léteznek párválasztó és külön élő fajok is. A párválasztók együtt laknak, sokszor közös csigaházban, míg a különélőknél az ívást kiprovokáló nőstény beköltözik a hímhez, aki kénytelen kitakarítani a szomszédos csigaházat, és abba beköltözni. Ivadékaik általában igen hamar-pár naposan- szétszélednek (Lamprologus meleagris, Lamprologus brevis), ritkább esetben a közeli csigaházakba költöznek függetlenedésükkor, és megvalósítanak egy magas szintű, úgynevezett családi ivadékgondozást, ahol a serdülőfélben lévő állatok kiveszik a részüket a terület védelméből. Ez jellemzi a Lamprologus multifasciatus és a Lamprologus similis fajokat.
A következő csoportnál a hímek sokszor kétszer akkorák, mint a nőstények, a csigaházakba való bejutásuk nem kivitelezhető. Monogám jellegű kapcsolatot tartanak fenn az Altolamprologusok kisebb testű variánsai, ahol a hím nagyobb területet jár be, mint a nőstény, és feladata is a területvédelemben merül ki.
Háremet tartó közülük a Neolamprologus callipterus, náluk a hím akár háromszor nagyobb, mint a nőstény, testi erőfölényével rendszeresen vissza is él, amikor eltulajdonítja a neki tetsző nőstényt a rivális hím területéről, csigaházzal együtt, a szájába fogva. Az ivadékok itt sem maradnak sokáig szülői felügyelet alatt, igen hamar nekiindulnak a nagyvilágnak.
A családi ivadékgondozás legmagasabb szintjét a porcelánsügerek mutatják be. Fajaik hatalmas telepeket alkotva élnek. Ha valahol megtelepszik egy pár, a terület védelméből és az ivadékok gondozásából egyaránt kiveszik a részüket. Sőt, ivadékaikat ivarérésük után sem zavarják el, hanem hagyják őket leívni. Így egyre nagyobbá válik a territóriumuk, ahol is a serdülőfélben lévők ugyanúgy óvják fiatalabb testvéreiket és a lakhelyüket, mint ahogyan a szülőpárok is egymás ivadékait és közös területüket. Így akár több ezer-tízezer példányt alkotó, hatalmas kiterjedésű telepekkel is lehet találkozni.
Következő alkalommal a szájköltők témájába nézünk bele jobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése